Portrék

A portréim a legritkábban beállítottak. Az embereket a maguk természetes környezetében, ellesett pillanataiban, őszinte gesztusaival szeretem bemutatni. Ha valakiről úgy gondolom, hogy csak akkor fényképezhető le, ha megállítom, akkor megkérem, hogy nézzen szembe velem. De – az igazat megvallva – nem ebben vagyok jó. A nyugati világban egyre nehezebb spontán képeket csinálni, mert sokan azt feltételezik, hogy valamit elrabolok tőlük.

A fejlődő országokban viszont az emberek nem ilyen gyanakvóak és sokszor élvezik, ha pózolhatnak. Ha együtt megnézzük a képeket, mindig megkérnek, hogy küldjem el őket és ez a legkevesebb, amit megtehetek egy izgalmas fotóalany kedvéért.
Az emberi arcnál nincs érdekesebb. Azt figyeltem meg, hogy a fotóimat vizsgáló ismerősök egy-két pillanatra elámulnak egy szép tájkép előtt, de ha embert fotózok, az mindig kivált belőlük valamilyen érzelmet és több időt töltenek egy arckép, mint bármi más előtt. 
Ezt a műfajt egy NIKON D 750-es géppel és többnyire egy TAMRON 70-200/2.8-as zoommal művelem, mindkettő kiváló darab a maga nemében.